Beszélgetések, interjúk

A Heti Válasz interjúja Mirtse Zsuzsával:

Milyen a „rendes” mesekönyv?

Égforgató csodagyűrű

Valamikor a mesekönyvek apáról fiúra szálltak, s nagy becsben tartották őket. Voltak bennük királyok és királylányok, tündérek és sárkányok – a történetek egyszerre játszódtak a földi és az égi világban. Mirtse Zsuzsa minden szempontból “rendes” mesekönyvet szeretett volna írni: olyat, ami nem eldobja a hagyományokat, hanem épít rá, amit a gyerekek és az ágyuk szélére kuporodó felnőttek is szívesen vesznek kézbe, amit a „kicsi manók” időről időre újraolvasnak, és továbbadhatnak a saját gyerekeiknek is. Elképzeléseihez lelki társakra talált: a könyvhétre megjelenő Égforgató csodagyűrű című mesekönyvet Jankovics Marcell illusztrálta, a Méry Ratio Kiadó pedig arról gondoskodott, hogy az egységben megálmodott kép és szöveg a lehető legjobb minőségben jelenjék meg. A könyv születésének körülményeiről és a mesék szerepéről Mirtse Zsuzsát és Jankovics Marcellt kérdeztük.

– Hogyan adja valaki meseírásra a fejét?

Mirtse Zsuzsa: Már kicsi koromban is mindig írtam, arra, ami éppen a kezem ügyébe került: papírra, ablaküvegre, kaviccsal a folyóparti homokba. Ahogy nőttem, rájöttem, hogy a mese az a műfaj, amiben igazán otthon érzem magam. Bármibe fogok, előbb-utóbb mese lesz belőle. Ezt a csomagot kaptam a jóistentől, s én örömmel fogadom el, hogy ebben kell alkotnom.

– A könyvben minden klasszikus mesekellék megtalálható: manók, tündérek, királylányok, sárkányok.

M. Zs.: A királylányok kora sosem jár le: a király és a királylány olyan idea, szimbólum, amelyhez föl lehet nőni. Az akadályok a mesében az égig érnek, üveghegynyiek – kérdés, hogy ténylegesen a külvilágban vannak-e, vagy inkább odabent, a lelkem legsötétebb kamráiban. Minden szereplő belőlem hasad ki: lehetek hazudós, ám világszép sárkánylány, megalkuvó, lusta tündérlány, sőt, a kétarcú király is talán én vagyok. Lehet, hogy e mesékben is az egyes részeim csatároznak egymással? A meseírás segít nekem abban, hogy mindig a jobbik felem győzzön a rosszabbik felett. Mert mint minden mesének, ezeknek a történeteknek is az a dolguk, hogy rendet tegyenek a világban, hogy a mese végére valahol mindig kisüssön a nap. Csak észre kell venni, hogy hol derűs az égbolt felettünk. De ehhez fel kell emelni az arcunkat időről időre az ég felé.

– Mi jelent az, hogy a királylányok kora nem járt le?

M. Zs.: A királylányság minden emberi jó egyesülése egy nőben, ahogy a király minden férfierény megtestesítője. A királynak felelősséggel kell uralkodnia, nem tehet meg bármit. Minden lépésével, minden mondatával el kell számolnia. Ennél alacsonyabbra nem érdemes tenni a mércét.

– Kik a manók? A mesék is nekik szólnak, de egyben szereplők, sőt inspiráló lényecskék is, akik az író fülébe sugdossák a történeteket.

M. Zs.:  Ahogy a meséknek is számtalan rétege van, a manókák is több szinten jelennek meg: a köznapi szinten lehetnek kicsi gyerekek, de ahogy a történet megemelkedik a valóságtól, úgy jönnek elő a különböző jelentésrétegek. Az egyik kedvenc mesém a fűhajú lányról szól, akit, mert nem tud elszámolni az idővel, büntetésből bezárnak egy órákból épített toronyszobába. A lány menekülés közben egy titkos kert leghátsó részén, egy kicsi manó szemében – a gyerekkorában? vagy az emlékeiben? – találja meg azt a világot, ahol elbújhat az idő elől. Gyerekkorunk óta alakítgatjuk a saját búvóhelyünket: egy kisfiú magánvilágában esetleg vitéz katonák szerepelnek, az enyém egy hajlékonyabb, nőiesebb világ. 

– A legyőzendő akadályok, a kilenc kapu egyike – többek között a kételkedés, a félelem, a hiúság mellett – az idő.

M. Zs.: Ha lefekszem a folyó partjára és bámulom az eget, akkor egyrészt örülök, hogy éppen nincs mit tenni, de átérezhetem azt a kegyelemmel teli állapotot is, hogy meg tudom állítani az időt. Mindig akkor történik valami, amikor el merem határozni, hogy most nem sietek sehová. A meseírás is ilyen „védőgát”, hogy ne kelljen tovább rohannom, hadd foglalkozzam ezzel az édes hiábavalóssággal. Az idő a felnőttkorba való átlépés miatt is fontos. A mesének dolga, hogy ezt az átlépést segítse. Egy-egy kapun áthaladni számomra mindig azt is jelenti, hogy néhány „centivel” beljebb jutok a saját lelkemben. És ha az utolsó kapun is átlépek, akkor reménykedhetem abban, hogy ott megtalálom azt a varázsszert, ami segít eligazodni a világban.

– A könyvben megjelenik a meseírás folyamata is: az író időnként kilép a történetből.

M. Zs.: Ezért van más színnel szedve a mesekönyvben az, amikor a “valóságos” térben járunk. Amikor a fülemnél fogva kihajítanak a mesekönyvből, és megint ülhetek az ágyam szélén, mert a vacak tündéreim nem engednek maguk közé. Minden mese ott születik, ahol az ég és a föld összeér bennünk. Ettől lesz egy félelemmel, gonosz sárkányokkal teli mélységes földi szintje, és lesz egy magasabb is, ahol az álom és az ébrenlét találkozik: ahol még nagyon mélyek az ösztönök, de már vannak tudatos választásaim, amelyek segítenek továbbmenni az utamon.

– Hogyan alakult a könyv képi világa?

Jankovics Marcell: Ebből szempontból “rendes” mesekönyvet csináltunk: a színek, a formák, az iniciálék mind ezt szolgálják. Az én illusztrációról alkotott ideám a pre-raffaelita könyvészek világa. Az a keretdísz, ami az illusztrációkat közrefogja, a középkori kódexek aszimmetriáját követi. Gyerekkoromban imádtam közel hajolni a cserépben lévő virágokhoz, mert akkor úgy láttam, mintha dzsungelben lennék. Itt a keret jelzi azt, hogy belépünk valami csodálatos kertbe. A négy évszaknak megfelelően négyféle keret váltja egymást: egyszer a szulák, másszor a falra futó vadszőlő indái jelennek meg. A mesénként egy táblaképet azonban kevésnek találtuk, ezért került iniciálé a történetek elejére, és zárómotívum a végére. Az oldalszámokat Nap és Hold veszi körül, így teljesült az írónő kívánsága, hogy minden oldalra kerüljön valami, ami a teljességre emlékeztet.

M. Zs.: Az író és az illusztrátor között általában nincs együttgondolkodás: külön él a szöveg és a képi világ. Boldoggá tesz, hogy a mi esetünkben a két dolog egymást erősíti: a tisztességes mesekönyvnek nem az a dolga, hogy a képeket nézze a gyerek, és valahogy elolvassa azt a négy sort, ami alá van írva. Nem olyan mesekönyvet akartunk készíteni, amit felrak a manó a polcára, aztán egyszer és mindenkorra elfelejt, hanem olyat, amit minden életkorban újra tud olvasni. Én is hatalmasak tudok sírni és nevetni bizonyos részein, így talán a kicsi manók is megtalálják majd a fogukra való szintet minden életkorukban.

– Melyik részeknél szokott sírni?

M. Zs.: Amikor újra és újra elolvasom az egyik mesét, tudom, hogy a végén ki kell mennem a szöveg szerint a gyerekszobából. Azt is tudom, hogy közben be fogom verni az ajtókeretbe a szárnyaimat. Tudom, hogy ott lesz az ajtófélfa, mégis kimegyek újra és újra. És mindig ott a fájdalom – a két világ közötti feloldhatatlan ellentét. 

– Ahogy a mese „árad” a könyvből, olyan, mintha egy idős, falusi mesemondó szövegeit hallgatnánk.

J. M.: A népmesék, a tündérmesék alapszinten a bennünk élő jó és a rossz küzdelméről szólnak, és persze a környezetünkről: a tündérkirálylány és az öreg király vitája apa-leány konfliktust is föloldhat. Új népmese azonban már nem születik, és fölfedezni sem fognak újakat: akár tetszik, akár nem, a műmeseírókra vár a feladat, hogy ezeket a meséket – az egyetemes, újra és újra visszatérő, vagy éppen a világ változásával cserélődő motívumokkal – megírják. Erre viszont a világirodalomban is csak nagyon kevés ember képes.

M. Zs.: Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk szigetemberek. Több ezer éves közösség része vagyok én is, a genetikai „csomagomban” viszem tovább az örökséget. Nem vákuumra kell építkeznem: mélységesen mély kútból meríthetem a tudást, amit az őseimtől kaptam. Az a dolgunk, hogy ezt folytassuk. Tudásunk, szívünk, lelkünk legjavát adtuk ehhez mindenben.

– Még a papírminőségben is.

M. Zs.: A felvidéki Méry Gábor kiadója lehetővé tette, hogy ne kelljen leláncolt szárnyakkal repülnünk. Sok kiadónál abba a megalázó folyamatba kerül az író, hogy azt sem tudja, mi történik a kéziratával, és nem biztos, hogy a könyvben végül „magára ismer”. Itt minden egy közös álom része volt. Ebben az eldobható világban olyan könyvet készítettünk, amely nem fog szétesni a következő generáció kezében sem.

– S a könyvből még a gyerekeknek felolvasó szülők is erőt meríthetnek.

M. Zs.: Ha elfogadjuk, hogy a mese csak a gyerekeknek szól, akkor nagyon sajnálom a felnőtteket. Mert bizonyos részeit a meséknek csak mi érthetjük meg igazán – amikor már  egy sor lelki, fizikai fájdalmakat is átéltünk...

J. M.: A népmesék a beavatásról szólnak: a már érett, 13-14 éves korú fiataloknál a bérmálás, a bármicvó, a konfirmálási időszak kiegészítői voltak a mesék. A jelképek szintjén nagyon sok mindent el lehet mondani. De ahogy minden hanyatló kultúra elgyerekesedik, a mi ünnepeink is a kicsik ünnepeivé váltak: gyerekek mondják azokat a mondókákat, amelyeket régen a felnőttek mondtak. Pedig Oscar Wilde meséi sem gyerekeknek szóltak. Az Égforgató csodagyűrű igényes küllemével is azt szeretné elérni, hogy a felnőtteknek is legyen kedvük kézbevenni.

– A kilenc legyőzendő akadály között van az álomtalanság és a varázstalanság kapuja is.

M. Zs.: Bármi történik velünk, a hajnali álmaink csodaszépek lehetnek. Nem szeretnék olyan világban élni, ahol ezt elveszik tőlem. De a legnagyobb dráma számomra az lenne, ha megállna a kezembe a toll, és nem tudnék varázsolni többé.

Sümegi Noémi

Buncsik Marianna interjúja a szerzőkkel:

„Erre gyere, ne menj arra, jobb út van erre, mint amarra!”

Magyarország legszebb mesekönyve

Mirtse Zsuzsa és Jankovics Marcell tavaly megjelent közös műve, az Égforgató csodagyűrű ma Magyarország talán legszebb mesekönyve. Az írónőnek kitűnő illusztrátora segítségével sikerült valóra váltania álmát, hogy a háború utáni magyar könyvpiac egyik leggyönyörűbb mesekönyvét adja át ifjú olvasóinak. A könyvet májusban Párizsban is bemutatták, s vélhetőleg a hazai szakmai elismerés sem várat már soká magára. A külcsín mellett a könyv tartalma is igen értékes, a hagyományos népmesei értékrend egészen sajátos, lélektani ábrázolásokkal párosul.

Mesét írni talán az egyik legnehezebb dolog a világon. Hogyan fogalmazódtak meg benned a meséid, és milyen hosszú út kellett ahhoz, hogy aztán könyv szülessen?

M. Zs: Magamnak írok elsősorban, és magamnak akarok megfelelni is. Amióta az eszemet tudom, mindig próbáltam megfogalmazni, hogy miért lesz számomra mindenből mese. Azt akartam, hogy 1945 után a magyar gyerekek végre kaphassanak a kezükbe egy igazán szép mesekönyvet. Olyat, amit én is mindig szerettem volna magamnak. Sokáig készült a kötet, úgy háromévi munka van benne, nagyon nehezen engedtem el magamtól, mindig azt mondogattam, hogy még nincs kész, még mindig van benne javítanivaló. Tökéletes munkát akartam átadni a kiadónknak, Méry Gábornak, aki felvállalta, hogy kiad egy színvonalas meséskönyvet, ami manapság elég nagy anyagi kockázattal jár. Akadt mindehhez egy fantasztikus illusztrátor is, akit Jankovics Marcell személyében nem kell bemutatni. Az egyedi és nem éppen piacorientált sajátosságainkból következik, hogy nem hirdetjük magunkat plakáton, nem lesz belőlünk tömegtermék, de nem is ez a mi utunk.

Úgy tudom, hogy a nemzetközi elismerés sem maradt el, hiszen a Párizsi Magyar Intézet meghívására bemutattátok az Égforgató csodagyűrűt.

M. ZS: Így van. A könyv az „Életre kelt szó” című rendezvénysorozaton mutatkozott be a Párizsi Magyar Intézetben, tehát a képnek és a szövegnek együtt kellett megjelenni. Kiállítás formájában bemutattuk a mesekönyv akvarell-képeit is, valamint a mesekönyv művészkönyv változatát, amelyet Vince László papírmerítő mester készített. Akkora lett, mint egy fél asztal, és tényleg igazi különlegesség. Két mesét lefordítottak már franciára is, „A Sosemvolt birodalom” és a „Világot betakaró szoknya” című műveket. Ezeket szintén merített papírra nyomtatták, ez lett a „papírba préselt szó”.

A könyv kidolgozása nagyon szép, kódex-szerű, iniciálékkal díszítve, ezek a kitűnő művész, Jankovics Marcell munkáját dicsérik. A grafikai megoldás közös tervezés eredménye volt?

J. M: Igazi varázskönyvet akartunk létrehozni. Rengeteg munkával járt – én még ennyit nem dolgoztam mesekönyvvel. Nagyon személyes hangú könyv, és nekem meg kellett találnom a módját, hogy milyen módon tudom ezt a személyességet belevinni. Sok tekintetben egyedi kidolgozású a mű, például a szöveg is két színnel van szedve, ami a külső-belső világ kettősségét erősíti a történetekben. Az, hogy aranyozással készült, eldöntötte, hogy a kötet kódexes karaktert kapjon. Van nekem egy elképzelésem a szép könyvről, ahogy az angol praeraffaeliták készítették egykor. Gyönyörű könyvet készítettek, akkoriban vált a könyvkészítés iparművészetté. Magyarországon a Corvinákat lehet hivatkozási alapként említeni a szép könyvek kategóriájában.

Két kislányod van, talán elsőként ők olvashatták a meséidet. Számomra úgy tűnik, mintha a ti párbeszédeitek is benne lennének ebben a mesevilágban.

M. ZS: Nálunk megszokott dolog, hogy például amikor éppen a mólón süttetem a hasamat, vagy beszélgetünk titkosan az ágy szélén, és persze kérdezgetnek különböző dolgokról, akkor valamilyen stilizált szinten válaszolok nekik, és már ott is vagyunk a mesében. Minden a mesén keresztül történik, mert valahogy a világot meg kell emelni, hogy elviselhetőbbé váljék számomra. Ha nem az egyedit fogom meg, hanem megpróbálok általánosítani, ezüsttálcára tenni, akkor ez már a mese birodalma. Azt szoktuk mondani, hogy szinte megtörtént, vagy megtörténhetett volna. Persze aztán úgy kell megírni, hogy ne az adott kedd reggel maradjon, hanem minden kedd minden reggeléé legyen a történet, ami már egy emelt szintű valóságnak számít.

A legtöbb népmese a tanulságaival nevel, vagy kis túlzással, de utat mutat, hogy jó irányban induljunk el az életben. A te meséid milyen útravalót adhatnak a gyermekek számára? 

M. ZS: A magam nevelésére írom a meséket, mert bevallom, hogy én is rettenetesen tudok viselkedni, meg félni is szoktam ám a világban! Sőt, léteznek rosszak, gonoszak, sárkányok. Nem feltétlenül odakinn, a külső valóságban, hanem idebenn, a lelkünkben. Fájdalmak, félelmek, nagy, égig érő akadályok – ezeket mind le kell küzdenünk. És a mese tényleg segít. Arra is jó, hogy rájöjj: csak nagy életet érdemes élni, és hogy mindennek a célja a rend visszaállítása. A műmese egyedi műfaj, de nem vagyok szigetember: része vagyok a közösségnek, a több ezer éves hagyománynak – nem tudok, és nem is akarok kiszakadni belőle. Így nálam a jó az jó, és a rossz az rossz, nincs ide-oda maszatolás, mint sok „modernnek” mondott irományban. Ha ezen múlik, hát csöppet sem vagyok modern. A mesék vége szintén hagyományos, vagyis teljesítenünk kell a belénk zárt genetikai parancsot. Ahogy a népmesékben is meg vagyon írva: összeházasodtak, éltek boldogan, majd meghaltak. Ez a világ rendje. Az utódlást biztosítani kell. Nincs szingli-élet. Királylánynak lenni a mesékben egy ideál, a női létezés felsőfoka: az a dolga, hogy beteljesítse a feladatát. Nővé kell válnia, és tovább kell adnia az életet.

Az Égforgató csodagyűrű az egyik legszebb mese a könyvedben. Miért szép számodra ez a történet?

M. ZS. Azt szoktam mondani, hogy minden út mellett van egy árok, ahol mindig akad egy kis rozsdás gyűrű, amit ha meglelek és felhúzom az ujjamra, ráadásul jó időben meg is tudom forgatni, akkor bármire képes vagyok. A két kis királylány az élet két arcát jelképezi, és az emberben dúló két végletet.

Fantáziadús a grafikai munka, a képek mély gondolatokat ébresztettek bennem. Hogyan születtek ezek a formák?

J. M: A rajzaimnak ki kell fejezniük a mesék lelkületét. Például az a szomorú alma, amelyen egy ideig időzött az ön tekintete, a fantáziám szülötte. Ha kettévágunk egy almát, annak még nincs karaktere, de ha egy picit hangsúlyozom a magok állását, és megnyújtom, akkor már szomorú alma lesz belőle. Nagy öröm nekem, ha sikerül a belső képeimet, tájaimat papírra varázsolni. Az írónő egyik vezérgondolata volt az, hogy öltöztessük „aranyba, bársonyba, gyöngyös koszorúba” a könyvünket. Nehezítette a dolgomat az, hogy minden illusztrációt aranyoznom kellett. A képek köré évszak-keretet terveztem, a kárpát-medencei növény- és állatvilágból merítve a motívumokat.

Hazai elismerést is kapott a közös mű?

M. ZS: Ma itthon az a szokás, hogy nagyon kevés szöveggel, igénytelen képekkel és viszonylag olcsó borítással készítenek könyveket, mi ebbe a sorba nem szeretnénk beállni. Többek között ezért sem tudnám megmondani, milyen lesz a hazai fogadtatás. Azt mondanám, hogy jelenleg árral szemben úszunk. Magas ára ellenére a könyvhéten sokan megvásárolták a könyvet.

J. M: Sajnos Magyarországon van egy kőkemény kör, ahová nehéz beférkőzni. A mi kiadónk valóságos Isten áldása, viszont derék felvidéki magyar ember lévén, nem túlzottan jók a kapcsolatai a magyarországi könyvészkörökkel. Mivel Gábor nem „kis-magyarországi”, ezért itt a Könyvfesztiválon sem egyértelműen díszvendég ez a könyv. Mi azt mondtuk, hogy nekünk a könyv az első, vállaljuk, hogy saját magunknak kell kikövezni az utat. Nekem mindenesetre néha forr az epém, mikor azt látom, hogy miféle gyenge munkákkal nyernek el emberek mindenféle díjakat, és közben a mi könyvünk egyszerűen nem is szerepelhet, nem azért mert, nem szép, hanem mert…

Lesz folytatás?

 J. M: Nagyjából háromévente érdemes könyvet kiadni. A következő könyvet Zsuzsa már írja, sajnos nem lesz belőle karácsonyi mesekönyv, ahogy eredetileg elképzeltük, majd csak jövőre. Az írónő ezt a művet sem adja ki könnyen a kezéből, szinte naponta átírja. Én meg rettegek attól, hogy most ez a mérce, amit sikerült elérnünk, tartható-e.

Van visszajelzés a gyerekektől?

M. ZS: A gyerekektől édes visszajelzéseket kapunk, és sokfelé jártunk is már a könyv kapcsán. Nagyon jólelkű emberekkel találkoztunk mindenfelé. De minél többet vennék részt az utazós életben, annál kevésbé tudnék alkotni. És az nem lenne jó. Mert írni muszáj. Mert olyankor felülemelkedem a világ hétköznapjain, és öt percre megállíthatom az időt.

Beszélgetett: Buncsik Marianna