Méry Ratio Kiadó

Az Új Szó interjúja Méry Gábor kiadóval

„Engem a búskomorság motivál, cselekvésre ösztönöz”

Minek tartod magad: könyvkiadónak vagy fotósnak?

Az attól függ, hogy éppen milyen passzban vagyok. Ha rosszul mennek a könyvekkel a dolgok, akkor azon nosztalgiázom, hogy többet kellene fényképeznem, de ha jön egy jó kézirat, boldog vagyok, hogy közvetíthetem a benne lévő gondolatokat.

A szlovákiai magyar könyvpiacon te vagy a porlefújó, az újjáélesztő: kiadsz olyan könyveket is, amelyek évtizedekkel ezelőtt egyszer már megjelentek, de azóta feledésbe merültek, vagy ilyen-olyan megfontolásból senki sem akad, aki ismét kiadná őket.

Több eredeti művet adok ki, mint régebbi dolgot. Ami nálam újrakiadás, az mindig nagyon jó mű, olyan, ami lényeges.

Úgy hírlett, Magyarországon akadtak, akik ugyancsak forgatták a szemüket, amikor kiadtad Jankovics Húsz esztendő Pozsonyban című könyvét.

Szerintem nem a könyvben, hanem a szemforgatókban kell keresni a hibát. A könyv írója, aki nem más, mint a rajzfilmjeiről ismert Jankovics Marcell nagyapja, itt élt Pozsonyban, tanúja volt a Trianon utáni eseményeknek, és azt írta le, amit átélt és látott. A tényeket írta le, nem tett hozzájuk és nem vett el belőlük semmit. Nem kitalált dolgokat írt le, hanem a valós igazat. Az igazság száz év múlva is igazság marad. Kötelességemnek éreztem megjelentetni ezt a könyvet, már csak azért is, mivel apai nagyapám, aki igazgató-tanító volt Nádasdon, hasonló érzelmekkel, traumákkal élte meg Trianont. Úgy gondolom, hogy a Jankovics-mű egy tiszta ember tiszta könyve. És a magyarországi bemutatóin azt tapasztaltam, hogy az embereknek tetszik, többen elmondták, mennyire örülnek a megjelentetésének, mert szükség van ilyen könyvekre. A Húsz esztendő Pozsonyban szerzőjének rövidesen egy másik könyvét is kiadom, A század legendáit. Ez is rendkívül érdekes, legalább annyira, mint írójának élete. Mivel rokoni szálak fűzték Kossuthhoz, gyermekként három évet tölthetett a közelében Torinóban.

Hogyan kerültél kapcsolatba Jankovics Marcellal?

Vagy hat éve Lőcsei Pál mester Utolsó vacsorájának szoboralakjait fényképeztem a naptáramhoz. Több apostolt nem tudtam azonosítani, hiába fordultam szakemberekhez. Ekkor jutott eszembe Jankovics Marcell, akinek fantasztikus, sokrétű tudását a tévében sugárzott Jelképtárból ismertem. Ismeretlenül felhívtam, megmondtam, hogy kultúrtörténészi minőségében fordulok hozzá tanácsért. Három napon belül fogadott, nagyon kedves és készséges volt, de ő sem tudta azonosítani a kérdéses szobrokat. Beszélgetni kezdtünk, főleg Pozsonyról, és elmondta, hogy felvidékinek érzi magát, mert a két háború között itt élt, akár csak előzőleg a nagypapája, aki imádta Pozsonyt. Akkor már Kövesdi Károly barátomtól tudtam a nagyapja Húsz esztendő Pozsonyban című könyvéről, és megkérdeztem, kiadható-e. Beleegyezését adta, és innen datálódik a barátságunk, amely mára szinte apa-fiúi kapcsolattá vált. Ezzel együtt rendkívül kritikus – nemcsak velem, magával és másokkal szemben is. Nagyon komoly elme, villámgyorsan képes rendkívül találó ítéletet alkotni, amit aztán minden különösebb szépítés nélkül közöl is, ez pedig nagyon jó. Egy könyv elkészítéséhez minimum egy évre van szükség, ha azt akarjuk, hogy szép legyen. Kell egy kis idő a tisztulási folyamatra, hogy az ember bizonyos távolságtartással, lehiggadva vehesse szemügyre azt, amit csinál, de erre nincs lehetőség, mert szorítanak a terminusok. Ilyenkor jön aztán Jankovics Marcell a kritikáival. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ő készítette a Méry Ratio logóját – tavaly, karácsonyi ajándékként.

Azt mondod, egyetlen könyvre egy év kellene? Nem sok ez?

Ez lenne az ideális. Mára viszont sok helyen úgy néz ki a könyvkiadás, hogy elviszed flopin az anyagot, átveszik, és szinte azonnal nyomják.

Most már értem, hogy némelyik könyvben miért olyan sok a hiba.

Igen, mert még a lektort is „kispórolják”.

A júniusi budapesti könyvhétre milyen könyvekkel mész?

György Tibor: Krasznahorka és Betlér, Jankovics Marcell: Egy század legendái, Tököly Gábor Kastélyok, kúriák és udvarházak Gömörben, I. rész, Fülöp Antal: A bemutató, Szabó Ottó: Stációk, Kövesdi Károly: Fókakönyv. A közeljövőben jelenik meg Keszeli Ferenc Pozsony anno című könyve is.

Ez az utóbbi miről szól?

Régi képeslapok lesznek benne a békebeli Pozsonyról, amikor még háromnyelvű volt a koronázó város. Az anzikszkártyákon gyönyörű szép szövegek vannak, egész történetek, és Keszeli ezekhez ír lírát. A képeslapok a szerencsi múzeumból származnak, amely Közép-Európa egyik legnagyobb képeslap-gyűjteményének birtokosa. A múzeum létezéséről Végh László barátomtól, a somorjai Biblioteca Hungarica igazgatójától szereztem tudomást. Szerencsés ember vagyok, remek barátaim vannak, nagyon sokat segítenek, gyakran kapok tőlük hasznosítható „füleseket”.

Somorjai létedre sokat foglalkozol Gömörrel. Miért?

Évekkel ezelőtt, az Új Szó fotósaként gyakran kísértem el újságíró kollégáimat riportkörútjaikra. ĺgy kerültem el Gömörbe, innen ered az én Gömör-mániám. Rengeteg műemlék van arrafelé, a legtöbb olyan siralmas állapotban, hogy ha nem lép most, az utolsó pillanatban a szlovák állam, vagy bárki más, húsz év múlva nem marad meg közülük egy sem. Ezért is örülök, hogy elkészült Tököly Gábor kötete a gömöri kastélyokról és kúriákról. A betléri kastély volt igazgatója fantasztikus ember, vagy két évig dolgozott ezen a könyvön, amelyben vagy háromszáz remek fotója szerepel, egy-egy épületről öt-hat darab is. Gömör úgy hat rám, hogy először mindig búskomor leszek tőle. Nem tudom, hogy van ez, de engem a búskomorság motivál, cselekvésre ösztönöz. Gömörben a romokat, a pusztulást látom, és azt, hogyan változik a nyelvhatár, hogyan fogy a magyarság. Nekem ez nagyon fáj, de nem kívánok senkit sem befolyásolni a véleményemmel, mindenkinek a saját agyával kell ezt átgondolnia. Ezért a Gömörről szóló könyvekben inkább dokumentálni kell, objektíven felmutatni az ottani viszonyokat, állapotokat. Ezt a célt szolgálja – a többi között – a gömöri kastélyokról, kúriákról készült rengeteg fénykép.

Gyönyörű a gömöri templomok freskóit bemutató könyv Prokop Mária tanulmányával és a te fényképeiddel.

Nagy örömömre szolgál, hogy a patinás budapesti Helikon kiadóval közösen adhatjuk ki angol és olasz nyelven, és külföldön is fogják terjeszteni. A gömöri freskók érdekessége, hogy szokatlanul sűrűn fordulnak elő. Egy nagyon szűk területen található az a tizenegy templom, amelyeknek a falait ezek a művészileg megközelítőleg azonos szintű, értékes freskók díszítik. Ez ritkaságnak számít. Prokop Mária, aki a könyv szövegét írta, elismert művészettörténész, Olaszországban is figyelnek a véleményére. Ő azt állítja, hogy a nagyszerű gömöri freskóknak Sienában kell keresni az eredetét, valahol Masolinónál, akiről ismert, hogy dolgozott Magyarországon. Prokop Mária szavaiból ítélve e freskók keletkezése idején, csaknem hat évszázada már természetes módon funkcionált az, amit manapság az Európai Uniótól várunk: az együttműködés, a csere, amellyel mindenki jól járt, mert azt kapta, amire épp szüksége volt: a magyarok szürke marhát vagy zsoldosokat vittek Itáliába, az olaszok pedig kultúrával fizettek – küldtek pár piktort.

Az utóbbi években szinte csak épületeket, tájakat, freskókat fényképezel, embereket alig. Pedig Bős-Nagymarosról annak idején, amikor épült, beszédesebb kép nem készült, mint az, amelyet te csináltál: a kétségbeesett arcú, fejét fogó, idős parasztember.

Úgy néz ki, hogy szeptemberben elmehetek Amerikába, indiánokat fotózni. Ezzel egy régi álmom teljesülne. Ha indián arcot látok fotón, az mindig emberi arc, mindig valamit sugároz. Az európai emberekből ez valahogy eltűnt, mintha manapság az arcok is globalizálódnának.

Csak nem azt akarod mondani, hogy a fejét fogó bácsi is globalizált arcú?

Nem, de ő már nincs az élők sorában, egyike volt az utolsó mohikánoknak. Az egész életét a víz mellett élte le Csölösztőn, halászott, hálót kötött. Olyan egyszerű, természetes és emberi volt, mint az a gesztusa, amelyet sikerült lencsevégre kapnom.

Te mit keresel az arcokban?

A lelket. Azt hiszem, jó emberismerő vagyok, ámbár nem biztos, hogy így van, mert van bennem egy adag naivság. De az első benyomásom szinte mindig helytálló, és az a legfontosabb. Ezt a gyerekek még tudják.

Nem félsz, hogy mára már az indiánok is globalizálódtak?

De igen, van bennem egy kis félsz. Sokan állítják, akik jártak köztük, hogy a nyomor, az alkoholizmus miatt illúzióromboló az indiánokkal a személyes találkozás. Cseh Tamással mennék, akivel vagy tíz évvel ezelőtt Erdélyben ismerkedtem meg, amikor a Duna Televízióban a madarasi Hargitáról közvetítettünk egy koncertet, és azóta nagyon jó barátok vagyunk. Ő már hosszú ideje a Bakonyban évente szervezett indián tábor főnöke. Olyan szinten ismeri az indiánok kultúráját és mindennapjait, hogy az észak-amerikai indiánok is tudnak róla. Megtörtént, hogy ellátogattak a táborba észak-amerikai indiánok, és nagyon elcsodálkoztak, mennyire autentikus ott minden. Vannak a rendszeres táborlakók között olyanok, akik még az amerikai hatóságok által sokáig tiltott Naptáncot is megtanulták. Hogy milyen lesz ez a találkozás az igazi indiánokkal, élmény-e vagy csalódás, most majd kiderül. Ők is kisebbségként élnek a szülőföldjükön, van köztünk bizonyos sorsközösség. Nagy kultúrájuk volt, látni akarom, mi maradt belőle.

A fényképezésben ki a példaképed?

Gyerekkorom óta André Kertész, az ő témaválasztása, kompozíciója. Fantasztikus fotós volt, nemhiába mondták róla Amerikában, hogy ha valami katasztrófa folytán egyedül csak az ő képei maradnának meg, akkor is lehetne tanítani a fotóművészetet.

Rengeteget utazol, folyton úton vagy.

Kiszámoltam, hogy évente 75 ezer kilométert utazok. Ha ezt elosztom a 260 munkanappal, akkor naponta 284 kilométert vezetek, de én szombat, vasárnap is dolgozom. Ez 5-6 órát jelent naponta a volán mögött. Nekem a vezetés relaxáció. Éjjel, vezetés közben támadnak a legjobb ötleteim.

Lejegyzed őket?

Telefonszámokon kívül soha nem jegyzek le semmit, esetleg határidőket írok be néha a noteszembe. Az én agyamban minden képekhez kötődik. Ahogy gondolkodom, sok-sok kép jön, és ezeket formálom addig, amíg nem lesz rajtuk semmi fölösleges, és már nem vehető el belőlük egy milliméter sem, mert már csak a lényeg maradt.

Melyik a legkedvesebb munkád?

A madártávlatból fotózott várakat, kastélyokat bemutató naptáram. Régi vágyam volt, hogy úgy láttassam a várakat, ahogyan a röptükben a madarak látják. Ötven órát voltam a levegőben egy kis repülőgéppel, hogy a naptár elkészülhessen. Nem volt könnyű a mozgó gépből a fényképezés, ráadásul többször elromlott az idő, és nem lehetett fotózni. Úgy látszik, a felvételek mégis sikerültek, mert vagy fél éve valamennyit megvásárolta a Szlovák Nemzeti Galéria.

Meg lehet élni naptárak, könyvek kiadásából?

Nagyon nehezen. Ha kultúrából akarsz megélni, mindenkitől megkapod, hogy bolond vagy. Manapság nem olvasnak az emberek anynyit, mint régebben. Azt mondják, drága a könyv, de ez csak kifogás, hisz alapjában véve minden drágább, mint azelőtt.

A Duna Televízió statisztikája szerint idén több könyvet vettek az emberek, mint tavaly. Tehát mégis csak olvasnak.

Igen, Magyarországon ezen a területen határozott fellendülés érezhető, és hiszem, hogy előbb-utóbb ez nálunk is bekövetkezik.

Optimista vagy?

Az az érzésem, hogy a felvidéki magyar emberek tele vannak görcsökkel. Szinte mindig azt nézik, miért nem lehet megcsinálni valamit, ahelyett, hogy a megoldás lehetőségein törnék a fejüket. Igyekszem ebből kilábalni, úgy doppingolni magamat, hogy levessem a gátlásaimat. Gyakran fordulok meg Magyarországon, ott bizakodóbbak az emberek. Itt jele sincs az optimizmusnak, csak a panaszkodás járja. Pedig nem igaz, hogy nem lehetnénk sikeresek, ha igazán akarjuk.

Ha egyetlen képen kellene megjelenítened az optimizmust, mit vagy kit ábrázolna az a kép?

Az erős, büszke várakat.

De az a múlt.

Igen, de a közös európai múlt. Azokat az időket idézik, amikor mi is Európa szerves része voltunk. És lehetünk ismét, ha nemcsak a deklarációk szintjén, hanem az agyakban is megteremtődik a közös Európa. A feléje vezető utat mindenkinek magának kell megtalálnia. A napi sajtó tele van politikával, a politika tele van problémákkal. Nem szabad anynyit törődnünk a politikával, arra ott vannak a politikusok, keressünk inkább értelmes célokat, és minden erőnkkel összpontosítsunk a megvalósításukra. Én hiszek egy új európai reneszánszban. A fejlett világnak az az amerikai kirakata, amelyet mi annyira csodálunk, nagyon törékeny. Ezt mutatta 2001. szeptember 11-e is. Olyan Európára van szükség, amely ellensúlyozni képes Amerika hatását. Ha Amerika képes volt összeállni egy állammá, Európa is képes kell, hogy legyen rá.

A munkádban mi inspirál?

Vannak barátok, akik ötleteket adnak, van színház, zene, könyv, ami ösztönöz, de a végső döntésnél egyedül marad az ember, hogy kihozza magából azt, ami belőle kikívánkozik. Abban senki nem segíthet.

Azt hiszem, a könyvkiadás területére is érvényes, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka. Vannak irigyeid?

Biztos, hogy vannak, de nem biztos, hogy az agyamig eljutnak, annyira más dolgok foglalkoztatnak. Igyekszem csak azt észrevenni, ami fontos és ami szép.

További terveid?

Nem szívesen beszélek róluk.

Babonás vagy? Netán félsz, hogy valaki ellophatná az ötletedet?

Egyáltalán nem. Csak várom, hogy kikristályosodjon. Lassan formálódik, és van egy pont, amikor kiderül, használható-e. Most erre várok.

VOJTEK KATALIN

[2003. 05. 03.]