Mirtse Zsuzsa
Lovagkór
– könyörtelen játék nemekkel és igenekkel –
Megjelent: 2007. Könyvhét
Az élet túl rövid ahhoz, hogy legyen időnk azon gondolkozni, hogy mit hagyunk itt.
Itthagyunk tehát mindent.
És mindenkit.
"Tényleg letűnt a lovagkor? Nincsenek ma már lovagok? És ha vannak, milyenek?
Lovagkórosak.
A nő ír és nevet – vagy nevettet. Máskor meg dühöng, szomorkodik, lelkesedik, felajzódik ezeken a kisszerű vagy nagyszerű, jellemhibás vagy éppen túlontúl tökéletesnek gondolt mai lovagokon. Könyörtelenül játszik nemekkel és igenekkel; fekete királynő, aki könnyen felborítja az egész sakktáblát, ha nem tetszik neki a játék, amit játszik, vagy amit vele játszanak."
Szemtelen könyv, hímsovinisztáknak, plüssmacsóknak nem ajánlott!
Mirtse Zsuzsa a férfi tünetegyüttesét láttatja a nő szemével, Jankovics Marcell a nő lelki anatómiai térképét rajzolja meg – tussal.
-------------------------------------------------------
A Lovagkór gerincét 153 írás-játék adja. Néhányat megmutatok (innen-onnan, főleg a rövidebbekből), ezüsttálca most nincs, de ízelítőnek talán így, kézből-papírból is jó lesz...
--------------------------------------------------------
guruló fejek
a mindenség labdái
csendben vétkezem
Salome ajtót nyit (0)
Újra és újra elindulok. Egyedül vagyok, méhkirálynő a kaptárban. Unatkozom. Forgatom, görgetem ujjaim között a világot, de nem tetszik, nem kerek.
(Milyen szép is Úrnőm ma éjjel!)
Körülöttem férfiak hevernek, ide-oda dobált férfiaktok, levetkőztetett életek. Lovagok, utolsó végvári vitézek. Tábornokok – s bizony, néha közkatonák. Körülvesznek, védnek engem, vagy támadnak ellenem – hogy mikor mit váltok ki belőlük, magam sem tudom. Pajzsukból tükröt tartanak elém, s benne általuk magam megláthatom. Ha nem tetszik a kép, amit látok, más tükröt keresek. A régit összetöröm, mit kezdjek vele. Két tükör között, a töréspontokban átmenetileg jól érzem magam. Szeretem ezeket a szabadságnapokat. Tudom, hogy utána megint új szakasz, új hasáb, új oldal kezdődik számomra.
Mindig többen vannak körülöttem, bevallom, sőt, valamiféle szövetségben élnek egymással, miként a fák az erdőben. Így, erdőként más minőséget is jelentenek a számomra, mint egy szál magukban, ami pazarlás is lenne, és fölösleges. Tévedés, ballépés, rossz ötlet. A magányos fát a szél is kicsavarja. Nem látom a fától az erdőt. Külön is értelmezhetőek, de minek. Erdőt akarok, erdőséget, cseres-tölgyest, bükköst vagy gyertyánost mindörökre – még ha e sötétlő erdőben az igaz utat gyakran nem is lelem. Ha kiirtanák őket, az egyet jelentene földi életem alapjainak elvesztésével, fenntartani őket tehát számomra több mint kényelem. Kötelesség.
Persze, szem előtt kell tartanom, hogy minden fára egyesével is kell vigyáznom, de mindezt szívesen teszem, mert rejtekadó otthont adnak, levegőt. Minél többet adok másoknak magamból, annál több marad nekem.
(A hús hamar romlik, sose felejtsd el, Salome. Beléd romlik, ha meg nem eszed.)
Azt mondják, a nő egy, mindörökre egy.
A férfi is egy, persze, mindig egy. Mindig egy-egy. Játszom velük, ha úgy van kedvem, gyűjtögetek; mégis, leginkább csak rakosgatom őket ide-oda, miként az ólomkatonákat, és ha megunom a rakosgatást, simán tűzbe dobom bármelyiket. Néha szeretem, ha tűzbe mennek értem.
„Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi,
mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket.”
(Andersen)
Zárójel (1)
Túl fiatal még, önmagát keresi. Nekem erre most nincs időm.
Menj, és keresd meg magad – mondom neki –, aztán ha megtaláltad, gyere majd vissza. Mondjuk húsz év múlva. Addig ártson csak csöndes szívednek nap és szél, bántson a szenvedély. Addig keresgélj bátran, hátha találsz valamit magadban egy hosszú, téli éjjelen. Jegesedj még egy kicsit, vagy ha úgy jobban tetszik, égj, de ne most, de ne itt. Kérlek.
Túl fiatal vagyok, magamat keresem. Elkeresgélünk egymás mellett. Ha vagyok is, inkább nem.
Jelzőcsengetés (2)
Budapest. Tolódik az ezredforduló, tombol a nyár. Az utcákon férfiak gyűrődnek a házfalakra, a sétálóutca közepén is férfi áll. Helyes pamacsot hord majd a fülében néhány év múlva, csak még nem tudja. Most még sétál fel-alá a kávéház előtt, telefonál. Omlatag már, puhán gyűrődik a szeme alatt a bőr, de süt még rá a nap, ezt mondogatja magának.
Elképzelem a majdani kis pamacsával, vicces. Akárhonnan nézem, az ő ideje már esőre áll.
Türelmi zóna (3)
Minden háznak megvan a maga szégyene, takargatnivalója, ahogy minden háznak megvan a maga Dénes bácsija is. Ő a fess férfi a családban, aki lám, sosem öregszik meg, pedig ezer éves, minden ujjára kaphat még mindig, ami nem is ér, és mégsem becsüli meg magát, pedig több nap, mint kolbász. Mindenki Dénes bácsit irigyli. Dénes bácsi pedig reggelenként a tükör előtt áll, és undorodik a saját fonnyadó testétől.
Utcai harcos (4)
Lássuk, miért is. Gyűlöl. Nekem minden sikerül, neki semmi sem. Én jobbra fordulok, ő örök balfácán. Nem tudja megbocsátani nekem, hogy ilyen sikerületlen. Figyeli, hol hibázom. Les, settenkedik, ha vétek, lecsap. Nem vétek. Hát még jobban gyűlöl. Sok ilyen férfi van.
Közterület (5)
A férfi közpréda, o tempora, o mores. De tényleg mindenkivel. Szája, akár a Nyugati-pályaudvar. Nyilvános hely. Bárki járkálhat benne, bárki keresztülsétálhat rajta. Megpihenhet, elidőzhet, ehet-ihat ott valamit, de mindenképpen tovább kell innen mennie, maradni nem érdemes. Régi építésű darab, mégis egész jó a tervezés. Ha úgy tetszik, küllemre semmi hiba nincs vele. Hiába, ha az alapok jók, nem zavaró a málló vakolat. Sokan használják, erre ő büszke, ahelyett, hogy óvná a már omladozó kincseit. Mediterrán típus. Lenyúlják a nők, és ő hagyja magát. Úgy mondja, csajozik.
Végtelenül vonzó vagyok, dudorássza végtelenül vonzó szájával. Kevéssel beéri, sokat nem akar, mindent semmiképp.
Utálja az egyes számot. Nők – így mondja. A nők ilyenek, a nők olyanok, édes hiábavalóságok, a Semmi templomai.
Közlekedési csomópont. Menetrend szerint történik nála az indulás, nincs késés, korai érkezés, tologatás, ütközések, balesetek. Remek szervező. Mindenkinek jut hely belőle, pedig amúgy első ránézésre azt gondolnám, finnyásabb, igényesebb. Nem befolyásolja őt a minőség – harmadosztályú vonatok (összefirkált kupékkal, szutykos üvegekkel) is érkezhetnek, indulhatnak róla zökkenőmentesen. Van, hogy csak beugranak hozzá (ahogy ők mondják: beruccannak), éppen csak megpihenni sínágyain, aztán mennek is tovább, ámbár, ha tartóztatná őket valaki – jó, jó, tévedés volt, itten nem tartóztat senki senkit sem. Nézem, ahogy befutnak, egyesével, miközben nem zavarja őket a nyilvánvalóság.
Különös, hogy nem hetvenkedik velük konkrétan. Nem mondja, hogy Szeged IC, meg Szolnok Expressz, neki elég, ha tudják róla, hogy járnak rajta vonatok. Reménytelenül nincs arrafelé végállomás.
Kicsit pályaudvarszagú már rajta minden, de nappalra jó még. Használható.
Faragott tükör (6)
Bezzeg ő sosem veszekszik velem. Pedig zuhogó esőben járkálok harisnya nélkül, amíg jól beteg nem leszek, és láthatja a vak is, hogy ezért minimum veszekednie kéne.
Lám, megmondtam, Angyal Fáncsi, ne menjél meztélláb! – mondja rám nevetve, de sosem fájt neki a hidegem.
Mókuskerék (7)
Hogy kerültem ide? Forog körben és körben velem. Be kell csatolni magam, nehogy megszédüljek. Megadott pályán mozgunk, föl-le, lehet sikoltozni nagyokat, amikor föntről látszik a város, és lehet megbánni, amikor megint lent vagyok, hogy egyáltalán fölültem erre a mókuskerékre. Csöngetnek, indul a menet, újra és újra. Elhasznált egy kicsit a sínpálya, kopottak a huzatok. Hány forduló lesz még, mennyi bírható?
Majd elfelejtettem mondani, előtte ki kellett fizetnem a pénztárnál az egész délutánt. Pedig csak egy körre akartam felülni. Semmi többre nem gondoltam, igazán.
Kettős kereszt (8)
Időről időre kirúgják. Várja ezeket az alkalmakat, az édes kis rendszerességet, amibe kapaszkodni lehet. Ilyenkor élvezi, hogy kívül van. A rácsokon kívül. Veri a mellét, tüdejét teliszívja levegővel, hő-hő, édes órákat ígér az éhezőknek, aztán, ha jön az etetés, szépen visszasunnyog a ketrecébe.
léggyökér-éj volt
más kertjében ébredek
ki tartja vállam
(Philemon és Baucis)
Törökfürdő (10)
Többen vannak mindig, csoportokat képeznek. Csapatban érzik jól magukat, mint a gúnárok. Falkában járnak, sereget alkotnak, nőstények után kajtatnak, de van, hogy csak eleségért, mindezt szállodákban vagy szemétdombokon, nem félnek attól, hogy a nagy hal megeszi a kishalat, mert kiegyenlítődik minden közöttük, nincs tét, életükről nem kell számlát adni senkinek.
Puhulunk a gőzben, legurítunk egy sört, mondják – nekik igazán nincs egyes számuk. Otthon vannak mindenben, tudják, hol kell legurítani azt a sört, és melyik a legfutóbb gőz a városban. Vajon hogyan fognak így egyedül meghalni?
Ágbogak (13)
Ágamra szállna, rigó (Turdus merula).
Fészekalja három, néha öt halavány, kékes tojás, éheznek, fáznak, no meg a taníttatás, oda kell minden pénz, ugye, ezt azért meg lehet érteni.
Kifutópálya (16)
Három nap még a világ, pátyolgatom. Naponta számolom a romlásokat rajta, próbáljuk belőni, mennyi lehet előttünk még. Nem bánnám, ha örökké számolgathatnám, fene bánja, hogy egyre kisebb a ragyogás.
Nő, hét színben (17)
Nehezen értjük meg egymást. Nem értünk meg egymásra. Mutogatunk, kézjeleket használunk. Más nyelvet beszélünk. Ő zakóban van, én tollruhában – vagy állatbőrökben, mikor mit hoz a sors.
Nem vagyok állandó neki, ahogy ő mondja. Olykor úgy tartja, én vagyok a változó pillanat az állandóságában.
Nem értem a nyelvét. Nem érti a nyelvemet.
Mindig ott van, ahol fontos ott lenni. Ahol, értsem meg, ott kell lennie. Köré épülnek a helyek. Ő a körtér közepén az óra, a smaragdtábla, az agóra, a sarokkő, a radix, az origó. Hozzá igazítják az időt. Ő a biztos pont, a fogódzó, hegyen a kapaszkodó, a végső igazság, az alapelv, a világ hét csodája egyszerre.
Visszatérő gondja, hogy sosem vagyok jókor jó helyen.
Így nem lehet semmit elérni, korhol, talán igaza van, hiányzik belőlem valami, nincs végső út, még nincs, ma itt, holnap ott, és tényleg minden hely egyformán jó.
Gyere ide, mindennapváltozó, kiabálja felém.
Szivárványból van szőve a bugyim, kiabálom vissza, és továbbsétálok a kémények között.
vissza, és továbbsétálok a kémények között.
Kockakövek (28)
Igazad van, tompa agyú. Jól hallom, nem szellemi lény. Na és. Nem tartozom elszámolással neked, neki pedig aztán mondhatom, úgysem érti. Nem ért reggeltől estig semmit. Szép, nagy, körbeírható sötétség lakik a fejében.
Férfi, mondom neki, bólogat. Te férfi, gyere ide, ezt még talán érted, hadd nézzem meg a sötétedet!
Lám, lám, ámul, mégiscsak jó vagyok valamire, mégiscsak érdekel valakit ez a jó nagy sötét.
Odatolja hozzám busa fejét, megsimogatom, ettől megnyugszik. Arcán szétterül valami lapos, megható, ragaszkodó mosoly.
Jól van, férfi, jól van. Lábhoz, nem moccanunk.
Adok neki vizet is, legalább ne szomjazzék. Hűséges szemeivel figyel rám. Életét is feláldozná, vallja be szemlesütve, elhiszem.
Áldozni viszont csak nagy életet érdemes, ugyan, mire is készülnél és végképp minek? Ezt már persze nem mondom, hiába is tenném. A kötőszavakat sem érti szegény, szegény. Inkább megvakargatom a nyaka tövét. Halkan horkant, hálásan, s ezért én is hálás vagyok neki. Amikor sörtéi az ujjaimat felsebzik, a vért nem törlöm belé. Így kedvelem.
Hiába, nem kell mindig a szó, és milyen jó, hogy itt van ez a sötét. Kitölti csontjainkat hézagmentesen. Puha, meleg sötét, nem is látszódunk benne.
Sosem bántanálak, legyen ennyi elég.
Bármeddig maradok, csak ne érts.
Kivilágított ház (42)
A férfi, aki egy, igazából kettő. Nappal egy, estére más. Azt mondják, kitépték a gyökereit; azt mondom, kitépte magát a gyökerei közül. Az most mindegy, hogy miért kellett onnan eljönnie, de ide nem tud jól beágyazódni, ez legyen világos a számomra. Ebben a városias szövegben csak összefirkált lap, félreértett betű lehet, lássam be. Idegen anyag a testben, kilökődő szálka, valahol mindig foszló ing, lyukas zseb. Nem tud az ég felé hízni már. Azt mondják, hiányoznak a hegyei, ez így lehet, tényleg, mert azóta a porban csúszkál csak, a mindenség lába előtt. Keresi a fényt (de miért pont ott?), ahogy ő hívja, a megvilágosodást. Mindent megtesz ezért, mindenre kapható. Megrabolja a világot. Hiába, estére elfogy a fény, lelket harapdáló a sötét. Kiabál, hajahujj, hátha a nagy zajban nem hallja meg magát.
Állat vagyok, négylábú állat, harsogja, dadogja, színleli, amíg még különválnak a szavai, amíg a ködben még felszínesen érzékelni tudja magát.
Elindul az első kis pislákoló lámpácska után, pedig hazamenne, ha még lenne hová. Elindul hát, csak úgy valamerre.
Belső ösvényein, tántorogva, négykézláb.
Három szín (70)
Otthon vagyok benne. Ismerem buckáit, lankás tájait, alföldjét, ami, valljuk be, ha odafentről nézzük, lehet, hogy tényleg unalmasnak tűnik, de én sosem odafent vagyok.
Endemikus fajai vannak, úgymint sóballa, magyar kökörcsin meg nőszirom, rákosi csenkesz, bakszarvú lepkeszeg, keleti gyertyán, sárgás habszegfű és szirti pereszlény, pilisi len, magyarföldi husáng, tornai vértő, magyar vadkörte és (magyar) méreggyilok, no meg a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) – van, aki e beszédet nem érti még?
Jó ott nekem. Éppen jó a szepesi várrom, a kékkúti savanyúvíz-forrás, és hát Zebegény, ott megvan még az a hely.
Tudom, mikor látogathatók a templomai, hová érdemes betérni az út mentén, és nem zavar, ha az idei bor nem sikerült úgy. Nehéz ételei vannak, nehéz sorai, sok fog beletört már az idők során. Mégis a büszkeségét, azt szeretem a legjobban. A végvári vitézeit, a köveket a lábam alatt, meg a hetedik strófát Tinóditól, azt különösen. Tudom az utcák nevét (milyen jó, hogy nálunk nem számozottak még!), és örülök, hogy nem sikerült a főtereit végképp tönkretenni.
Ő a minden, trikolór. Már akinek ez mond még valamit.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
